Teddyland szörnye
(frissítve: 2002. augusztus 11., )
A jóságos Teddy Macik országában élt egyszer egy igazi hatalmas szörnyeteg. Senki sem tudta, hogyan került oda, csak ott volt, létezett, érezni lehetett a légkörben, a füvek elváltozott illatában, a felhők rivalkodó méretében, az éjszakai hangokban, az országlakók egymással való viszonyában, a patak vizének sodrásában, a madarak énekében, s minden másban, ami jelen volt és meghatározta az életet.
Történt egyszer, nem kétszer, háromszor se, hogy Shubadubu, az egyik fő-fő maci sétált az utcán, és megakadt a szeme két villogó szempáron az egyik szemközti bokorban. Rémületében fokozódó szívdobbanásait elkerülvén, gyorsan nekiiramodott, nem látott, hallott se, ő nem akart halott, se élőhalott lenni, ezért nem volt mást tenni, csak futni, amíg a lába bírja, minél messzebbre a félelmetes fenevadtól, aki rettegést hozott szeretett városára.
Mert nem ő látta először. Már hónapok óta a szóbeszéd járja az utakat, bekopogtat az ajtókon, és akik szeretnek híreket hallani, azoknak elmondatik a történtek sora, a nagy historia volume 1, 2, 3, 4,... és ki tudja már hanyadik fejezetnél jár... A városi történetíró tudja, de őt most nem kérdezzük meg. Ugyanis éppen elment egy bizonyos helyre, ahova nem szívesen mennénk utána.
Visszatérve a térítők hittérítéséhez, jaj, nem, nem egyházi szóbeszédet akarok mondani, hanem egyfajta történelmi mende-mondákat, amik a teddyk földjén estek meg, és nem tápászkodtak fel soha többé.
Ezek a históriák arról szóltak, a maguk sajátos nyelvével, hogy az említett szörnyeteg kitaszíttatott egy helyről, belépve egy másikba; céljaként szerepelt az élet megszüntetése, az összes maci felfalása, de aztán másképp döntött. Mert ami történt néhány héttel a mostani időpont előtt, mélyen belévésődött, úgymond meghatározó hangulatot lebegtetett feléje.
A találkozás, hasonlóképpeni idegen és ember kapcsolatteremtéséhez, csak itt nem voltak diszkoszok, pajzsok és csészealjak, öt órai tea sem volt, így teáskanalat sem hozott ki Potietriusz, aki éppen a növények, a hamarosan betakarításra kerülő étek-alapanyagok állapotát jött ki ellenőrizni e erdőszéli helyre, ahol a gyomnak nem volt maradása; mégis talált egyet, egy olyan dolgot, ami tegnapi jártakor még nem volt itt. Nem nyomta az oly értékes termőföldet, ami jólétet hozott évről évre a macik népének.
Lassan, óvatosan felemelte tekintetét a talajról az ég fele irányulva, és megakadt a szeme egy szőrös lábon. Aztán, huhu, miket látott még, ő sem gondolta, hogy látni fog efféle csodabogarat éltében, és hogy életben is marad utána. A rémület netovábbja volt ez a szerzet, amitől elhányod magad, vagy legalábbis el kezdesz hánykolódni, úgy, hogy mindenki elmebajosnak, nagyon súlyos őrült kóresetnek tart majd.
De Potietriuszt nem olyan fából faragták; jaj, nem, nem volt ő Pinocchio, csak ez olyan mondás -, hús-vér macika volt ő, barátjaként tarthatta számon Maci Lacit és Bubut, meg a vadőrt is Yellowstone-ból. A tavaly nyáron ott tett látogatása alkalmával ismerkedett meg a híres varázslóval; nem, nem varázserejű lóval, sokan manapság még mindig keverik a kettő fogalmat, pedig ez a szó itt varázserejű emberről szól, és nem másról, mint a hatalmas és egyedülálló Harry Potter-ről, aki éppen arra járt, micsoda véletlen, hogy arra járt...
Éppen nászúton volt, úgymond kiruccanófélben Roxfortból, ahol már nagyon unta magát, és az előző évekkel ellentétben, úgy határozott, a nászutat összekapcsolja a nyári szünidővel, tehát a nagy eskűvő, Harry és Hermione várva várt frigye a tanévzáró fénypontjaként tündökölt. Maga a menyasszony is, aki csodaszép volt. Jaj, ha nekem is lehetne ilyen feleségem, de ha nem feleség, legalább barátnőm - tűnődött a maci.
És megtörtént a találkozás, az első eme kacsalábon forgó történetben, amikor is a két P betűs személyke összedugta a fejét. Maci barátunk, mágusnövendék lévén, tanácsokat kért a híres Varagelow-tól, mellékelve az eddigi pályafutására alapozott elért eredmények, dicsőségek és kudarcok sorait, amelyek közül néhányon derűsen felnevetett Mr. Potter, másokon pedig együttérző tekintettel csüngött.
Az itt tanult egyik trükk segített megfordítani a második találkozást, maci és szörny közti heves küzdelemnek ígérkező baljós kimenetet egy olyanná, ami se jónak, se rossznak nem ígérkezett.
Potietriusz, mint ismeretes, egy vörösen fénylő, szinte égető, halálosan veszedelmes szempárral szembesült, úgymond farkasszemet nézett vele. Akkor érezett valami mélyen maró félelmet, ami felemészti az egész testet, a szellemet, a lelket is, és valószínűleg ily módon öli meg az egyént, de nem engedte továbbvinni ezt a szálat, nem inogott meg teljesen, mint ahogyan azt szörny "barátunk" várta volna.
Iszonyatos precizitással előkapta varázstálcáját, és elmormolta azon varázsigék egyikét, amelyet még néhány idővel ezelőtt tanult a híres varagelow-párostól.
- Lumoszisz! - és lám, fény gyúlt azon a bizonyos varázstálcán, de még milyen fény, vakító, mint egy viharlámpa.
- Jajj! - mondta a szörny, és eliszkolt.
Nahát, milyen értelmes szörnyike, talán még hasznát vehetjük a későbbiek során, futatta gondolatsorai között c++ nyelven írt programját mágusnövendék macink, akinek később nagy elismerésben is volt része emiatt, mármint a szörnyike elriasztása miatt, meg persze a programja miatt is, amivel elérte, hogy ne érhessen, ne léphessen be a félelmetes fenevad abba a világképbe, amelyet a teddyk oly gondosan évek, évtizedek, sőt évszázadok óta építgetnek.
Mert a szörny nem volt más, nem volt Mása sem, hisz nem rendelkezett szovjet rokonokkal, hanem valójában egy vámpírrá átalakult ősember volt, aki e pontosan kidolgozott, és rendelettel is alátámasztott program keretében, szinte illegálisan létezve a jóságos Teddy Macik országában, cserébe a félve megadott diszkrécióért, önmaga öldöste a macik helyett az egyéb, élelem céljára fenntartott és tenyésztett állatok javát, ami nagy segítséget jelentett a macik népének, mivel ők nagyon, de nagyon is, nem ám kicsit, és közepesen se, de írtóztak eme véres tettektől.
Így éltek békében a vámpír őslény, a Teddy Macik, és persze Potietriusz, akinek neve még sokáig visszhangzott a krónikások tollából. Bár azért akadtak kevesen, akik féltek attól a bizonyos szempártól; talán letudható ez azoknak a rémmeséknek, amiket a macimamák mesélnek néha kicsinyeiknek lefekvés előtt.
Az én mesém is tovább tartott volna, ha Potietriusz 343438-ban meg nem halt volna. Itt a vége, fuss el véle...
- Jól van, futok már... Hé, várj meg!!! Hadd menjek én is veled! - mondta a kis Noprietusz, majd becsukta maga mögött az ajtót.
(2002. augusztus 11.)
Vissza az írások listájához
Vissza a kezdőlapra
Hírek, frissítések
Erica világa